Huszonötödik fejezet

A Headhunter lézerágyúinak néhány sorozatával elég nagy foltot égettem az őserdő szélébe ahhoz, hogy letehessem a gépet közvetlenül a tó partjára. A leszállás kicsit keményebbre sikerült, mint szerettem volna. Tekintetbe véve, hogy az alsó rakományrekeszben tucatnyi nergon 14-es töltet lapult, jobban kellett volna összpontosítanom a repülésre, de nem állt módomban. A közelmúltban magam is elsajátítottam azt a technikát, amit Luke tanított meg Streennek, hogy elzárhassa az elméjét mások gondolatai elől, és most ezzel a módszerrel igyekeztem álcázni a jelenlétemet az Erőben. Eléggé fárasztónak találtam az eljárást, de bátorságot merítettem abból a tényből, hogy Exar Kun is ugyanígy rejtőzködik, és ennek érdekében neki is fel kell áldoznia az energiáinak tekintélyes részét.

Kiugrottam a gépből, és kinyitottam az alsó tárolórekeszt. A vállamra vettem a robbanóanyaggal teletömött zsákokat, majd gondosan elrendeztem mindkettőt, hogy könnyen egyensúlyozhassak. Más már nem is hiányzott, mint hogy az úti célom felé tartva megcsússzak vagy megbotoljak. Ebben az esetben elvesztettük volna az Exar Kun ellen vívott háborúnkat, még mielőtt egyáltalán elkezdődött volna,

Szembefordultam a tóval, és szemügyre vettem a közepéből kiemelkedő, kisebbfajta szigetet. Furcsa piramis állt rajta, amely távolról nézve úgy nézett ki, mintha egy óriási fejszével kihasítottak volna egy jókora darabot a közepéből. Ezen a résen keresztül a partról nézve is látni lehetett az odabent álló óriási szobrot. Noha a távolság miatt a részleteket nem tudtam kivenni, nem kételkedtem abban, hogy Exar Kun szobrát méregetem - ha másért nem is, akkor azért, mert a gőgös alak aligha tűrte volna, hogy másvalakinek is emlékművet emeljenek az ő világán.

Tudtam, hogy ezen a helyen fogom megtalálni őt. Az egyes részleteket vészjóslóan könnyű volt összeilleszteni. Dorsk 81 rögzítette a naplójában, hogy járt ezen a környéken, míg Kyp Durron egyetlen szóval sem említette. Unnh, a lázadók felderítője keveset írt erről a tájékról, mindenesetre ő maga is úgy vélte, egy régi uraság emlékművére bukkant, továbbá feljegyezte, hogy kínos érzések töltötték el, mialatt errefelé tartózkodott. A tény, hogy az építmény gyakorlatilag sértetlenül vészelte át az idő dúlását, szintén arra utalt, hogy Exar Kun hatalma ezen a helyen összpontosult valaha. Mindezeken jelül az előző támadás során bemértem, hogy honnan ered a néhai Sith befolyása, és a két irányvonal a sziget közepén metszette egymást.

És ha további bizonyítékokra lett volna szükségem, én is azt éreztem, hogy nem kéne errefelé bolyonganom.

Hirtelen észbe kaptam, és a homlokomat ráncolva morogtam a saját ostobaságom miatt:

- Túlélted, hogy Booster Terrik az apósod. Ezek után ezt is túl fogod élni...

A nyugodt víz narancsságra fénypontok formájában verte vissza a gázóriás fényét, míg a rendszer haldokló napja vöröses sávokat festett a felszínre. A tó közepére különös és ötletes járdaféleségen lehetett bejutni: a víz felszíne alatt néhány ujjnyival lapos kövek sorakoztak a parttól kezdve egészen a szigetig. Ráléptem az elsőre, és elindultam befelé. Óvatosan haladtam, mert egyetlen elvétett lépéstől a hideg vízbe zuhantam volna. Gondosan megnéztem, hogy hová teszem a lábamat, és önkéntelenül is csodálattal adóztam Exar Kun leleményességének. Ezzel a megoldással elérte, hogy mindenki, aki a szentélyéhez közeledett, kénytelen volt mélyen lehajtani a fejét, máskülönben nem láthatta meg a köveket - mintha csak az ő nagysága előtt tisztelegtek volna így.

Minden egyes lépésemmel körkörösen szétterjedő, lapos hullámokat indítottam útjukra, amelyek éppen csak hallható csobogással nyaldosták mögöttem a partot, de ezeken kívül semmi sem mozgott, ameddig csak elláttam. És én ennek kimondottam örültem, ugyanis nem voltam abban a helyzetben, hogy felvehessem a harcot a Sötét Nagyúr szárnyas szörnyetegeivel. A tény, hogy Jacen Solo, aki még a harmadik életévét sem töltötte be, a nagybátyja fénykardjával a kezében eredményesen szállt szembe három teremtménnyel, korántsem jelentette azt, hogy nekem is jó esélyeim lennének ellenük. Noha nyilván gyorsabban mozogtam, mint egy apró gyermek, harminc kilónyi robbanóanyag lógott a hátamon, így aztán a fürgeségről legfeljebb csak ábrándozhattam.

Minden gond nélkül elértem a szigetet, és felsiettem a szentély széles főlépcsőjén. A köveket Sith hieroglifák díszítették, a széleik ugyanolyan élesek voltak, mint azon a napon, amelyen a massassik bevésték őket. A sullustani felderítő mágikus jelekként azonosította egyiket-másikat - egy részük a szentély épségét őrizte, a többi halálos veszélyt idézett a behatolókra. Különös módon a horgokkal és tüskékkel teli írásjelek fenyegetőbbnek tűntek, mint az átkok, amelyeket magukba zártak.

Miután bejutottam a piramisba, gyorsan dolgoztam: széthordtam a nergon 14 tölteteket és élesítettem őket. Igyekeztem a főbb tartóelemekhez lerakni az egyes csomagokat, hogy az egész építményt leomlasszák, de mert hihetetlenül vastag falak és oszlopok vettek körüli nem lehettem biztos a sikerben. Távvezérlésre állítottam a tölteteket, hogy majd a Headhunter adóvevőjéből leadott, kódolt rádiójellel hajthassam végre a robbantást. A múltban láttam néhányszor, hogy mire képes a nergon, így aztán nem óhajtottam a közelben tartózkodni, amikor bekövetkezik a detonáció.

Az utolsó töltetet a két kezembe fogva és magam elé emelve úgy vittem, akár egy áldozati ajándékot. Gyorsan átszeltem a belső udvart, és leraktam a súlyos hasábot Exar Kun óriási szobrának talapzatához. Különös gondot fordítottam arra, hogy beszorítsam a kövezet és a talapzat alapja közé, hogy amikor felrobban, elég nagy kráter keletkezzen ahhoz, hogy az emlékmű felboruljon. Végigmértem a szobrot, és miután felbecsültem a magasságát, kinéztem a tóra, aztán vigyorogva megjegyeztem:

- Ha ez itt elsül, a jövőben legfeljebb a mon calamari turisták fognak látni téged!

Visszahúzódtam az udvar közepére, és szétfoszlattam az elmémet borító Erő-pajzsot. A következő lépésben kiterjesztettem a tudatomat, de alig két méterre tágult, amikor Kun árnyalakja megjelent előttem, és elnyelte az obszidián talapzat éjfekete felszínéről visszaverődő tükörképemet.

- Szóval, eljöttél hozzám, hogy a segítségemet kérd! - mennydörögte Kun, és az Erőn keresztül mérhetetlen gőgösséget érzékeltem felőle. - Előre figyelmeztettelek, hogy ezúttal nem leszek nagylelkű!

- Jól emlékszem, hidd el! - válaszoltam nevetve. - De nem azért vagyok itt.

Kun felkapta a fejét, gyanakodva meredt rám, és megkérdezte:

- Micsoda? Hát akkor miért mocskoltad be a szentélyemet a jelenléteddel?

- Van egy ügy, amit feltétlenül meg kell beszélnünk - válaszoltam a szakállamat simogatva, majd ide-oda járkálva belekezdtem: - A közelmúltban utánanéztem az Új Köztársaság törvényeinek. Mármost úgy áll a helyzet, hogy az itteni birtokjogok úgy négyezer évvel ezelőtt lejártak. Ennek eredményeként bejelentettem az igényemet erre a környékre, és most már az enyém. Nem bánnám, ha itt bolyonganál a környéken, de a szobrod pontosan ott áll, ahová a feleségem a házi szórakoztató központot tervezi. Megértesz, ugye?

- Te arcátlan féreg! - recsegte Kun, azzal szélesre tárta árnyékkarját - Fecsegsz és kérkedsz, mintha a szellemességed megóvhatna a hatalmamtól!

- Valóban azt hiszed, hogy árthatsz nekem? - kérdeztem gúnyos hanghordozással. - Ezzel aláírtad a kilakoltatási értesítődet!

- Olyan erőkkel játszadozol, amelyek nagyobbak annál, mint amit cl tudsz képzelni! - figyelmeztetett Exar Kun.

- Kímélj meg a fenyegetéseidtől! - kértem, azzal ásítottam egyet, és legyintve folytattam: - Olvastam mindarról, amit valaha tettél, és rátaláltam a gyenge pontodra. Nincs tested, így nem gyakorolhatsz befolyást az anyagi világra.

- Valóban? - kérdezte Kun a homlokát ráncolva.

- Valóban - erősítettem meg, kurtán bólintva.

- Óh, akkor ezt például nem tudom megtenni - felelte a jelenés, azzal intett egyet anyagtalan jobbjával, mire szikrák pattogtak a körös-körül elhelyezett robbanótöltetekből. Pillanatokon belül apró, kék lángok kezdtek táncolni a detonátorokon, amik aztán egyszerűen elolvadtak - pontosan úgy, mint a Jedi-holokron.

Az orromat megcsapta az olvadt műanyag bűze, mire a Sith árnyára pillantottam, és felnyögtem:

- Hoppá...

Exar Kun válasz gyanánt felém mozdította a mutatóujját, mire én forogva átrepültem az udvaron. Megpróbáltam a testem köré gyűjteni a világos oldal energiáit, hogy védjem magam, de a tévedésem miatti megdöbbenés akadályozott az összpontosításban. Nekivágódtam az egyik obszidiánfalnak, és meghallottam, hogy a jobb alkarom halk reccsenéssel eltörik. A mellkasomhoz emeltem a jobbomat, de Kun ekkor megforgatott, és megint nekivágott egy másik, alacsony falnak. Kemény ütést kaptam a hátamra, a bordáim recsegtek-ropogtak, továbbá éreztem, hogy valami megint eltörik bennem.

Exar Kun remekül érezte magát, valószínűleg évezredek óta első ízben, és ettől a puszta gondolattól hánynom kellett. Diadalittas kacagása betöltötte a belső udvart, mialatt hol erre-hol arra lódított engem, megtáncoltatott, vagy éppen ide-oda gurított a kövezeten. Kezdetben azt hittem, véletlenszerűen cselekszik, azt teszi, ami éppen eszébe jut, de aztán, amikor lecsapott a járólapokra, eltörve ezzel a bal lábamat, egyszeriben rádöbbentem a keserű igazságra. Noha őrjítő fájdalmak gyötörtek, a tudatom mindvégig tiszta maradt! Exar Kun azt akarta, hogy képes legyek gondolkodni és érezni, nem akart megölni, legalábbis egyelőre nem. Ettől a felismeréstől megint felfordult a gyomrom.

Végül, akár a gyermek, aki ráun egy játékára, Kun elengedett. A kövezetre roskadtam, és az oldalamon fekve ziháltam, aztán önkéntelenül megborzongtam, amikor észrevettem, hogy sötét árnyék borul rám.

- Csak azért, mert még nem láttad, amikor befolyást gyakorolok az anyagi világra, nem jelenti azt, hogy nem vagyok rá képes - jelentette ki büszkén az árnyalak. - És ez, noha némi erőfeszítést igényel, rendkívüli örömöt okoz nekem.

Vettem egy mély lélegzetet, és két fogsoromat összepréselve válaszoltam:

- Azt hiszem, pont oda fogom rakni a holovetítőmet, ahol most állsz.

- Gyermeteg tréfa egy gyermeteg elméből - közölte megvetően Kun, azzal mintegy mellékesen intett egyet, mire valamennyi robbanótöltet a levegőbe emelkedett, kirepült a szentélyből, és a fekete tóba csobbant. A Sith lenézett rám, és ridegen közölte: - Félistenné válhattál volna a hatalmammal! Most megsemmisülsz általa! Mielőtt megint előhozakodhattam volna egy gúnyos visszavágással, a Sith intett, én pedig megéreztem, hogy a hátam mögött megjelenik valaki. Megfordultam, és Miraxot láttam magam előtt.

- Tudhattam volna, KorBiz! - förmedt rám dühösen, és a szemében a gyűlölet tüze lobogott. - Tudhattam volna, hogy a sorsomra hagysz! Azt mondtad, jobban vágysz rám, mint a Jedi-örökségedre! Neked adtam mindent, ami én vagyok! Gyereket akartam tőled! Hát így hálálod meg? Magamra hagytál, hogy egyedül legyek, egyedül haljak meg, mialatt te kavicsokkal szórakozol?

Éles hangja úgy hasított belém, akár egy tőr pengéje. Belemélyedt a gyomromba, majd a gerincembe fúródott. A hasamhoz kaptam a kezemet és alig kaptam levegőt.

- Ne, Mirax, ne! - hörögtem kínok között vergődve.

A feleségem tovább beszélt, és szavait a Caridán elpusztult gyermekek jajkiáltásai kísérték.

- Hallgasd őket, Corran! Ők a te fiaid és lányaid. Ők azok a gyermekek, akiktől megtagadtad az életet. Őrültnek tartod Exar Kunt, mert elveszi mások életét, de te még nagyobb bolond vagy, mint ő. Te életet teremthettél volna. Velem. Ha valóban vágytál volna rám. Ha valóban szerettél volna.

Összezúzódott bordáimhoz szorítottam törött kezemet, és az oldalamon fekve magzati pózba görnyedtem. Tudtam, hogy Mirax illúzió csupán, amit Kun varázsolt elő az elmémből, de túlontúl valósnak látszott ahhoz, hogy ne higgyek a szememnek. A Sötét Nagyúr elém vetítette azt a képet, amit a feleségemről alkottam magamnak, és csordultig töltötte mindennel, amitől féltem. És mivel a támadás belülről jött, nem állt rendelkezésemre érzelmi pajzs, amivel védhettem volna az agyamat. Mirax hangján hallottam azokat a szavakat, amelyektől régóta rettegtem. A jelenés felé nyújtottam bal kezemet, felemeltem a fejemet, és kinyögtem:

- Nem, Mirax! Szeretlek téged! Valóban szeretlek!

- Hogyan is szerethetnéd őt? - zendült fel mögöttem az apám hangja. - Az apja bérelte fel azt a fejvadászt, amelyik meggyilkolt engem. És te megakadályozhattad volna ezt a gyilkosságot. Vagy nem is akartad megakadályozni? Ez a nő addigra már behálózott téged? Az ő kreatúrája lettél?

Kínkeserves erőfeszítések árán ülő helyzetbe nyomtam magam, hogy szembenézhessek apám vádló tekintetével, de nyomban el kellett fordítanom róla a tekintetemet. Már nem az a férfi volt, akit ismertem. A bőre megszürkült, a szeme helyén sötét lyuk tátongott. Az egész alakján az egyetlen szín a vére színe volt, amely sugárban fröcskölt a sebeiből, és egyre terebélyesedő tócsába gyűlt a lába körül. Megcsapta orromat a forró vér szaga, és rettegtem attól, hogy a felém kígyózó keskeny patak egyszer csak odaér hozzám, és megérzem a bőrömön.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz! - tiltakoztam kétségbeesetten.

- Én csak azt tudom, hogy cserbenhagytál - felelte az apám, - Hagytad, hogy meghaljak.

- Ahogyan engem is hagysz meghalni - szólt közbe Mirax.

Ebben a pillanatban az anyám hangja is felcsendült a közelben.

- Az én halálom sem érdekelte!

Rideg gúnykacaj visszhangzott az obszidiánfalak között. Felnéztem, és Lujayne Forge alakját pillantottam meg - egyike volt azoknak, akikkel először összebarátkoztam, miután bekerültem a Zsivány-osztagba. Ott állt tőlem nem messze, arcának jobb oldalát felismerhetetlenségig összeégette az életét kioltó sugárnyaláb.

- Engem is hagyott meghalni - jelentette ki síri hangon. - Hőst akart játszani, de én fizettem meg az árát.

- Nem! - kiáltottam, és a jobb öklömmel akkorát vágtam az udvar kövezetére, hogy eltörtem néhány csontot a kézfejemben. Belekapaszkodtam a fájdalomba, és felhasználtam, hogy visszanyerjem az uralmat az elmém felett. A szeretteim vádjai mélyen belém vájtak, és kiszabadították azt az énemet, amely mindig mindent megkérdőjelezett, akármit tettem. Jól ismertem ezt az oldalamat, és szívből gyűlöltem. Amikor előkerült, képes voltam órákon át újra és újra lejátszani magamban ugyanazokat a vitákat, közben azt kívántam, bárcsak ezt mondtam volna, vagy azt; töprengtem azon, hogy miért ezt mondtam, miért nem azt; reménykedtem, hogy a helyzet kedvezően alakul, de rettegtem attól, hogy mégsem. És valahányszor kételkedni kezdtem önmagamban, gyakorlatilag megbénultam. A körfolyamat mindig kialakult, folyton erősödött, egyre több és több dolgot szívott be magába, míg végül kielemeztem az egész életemet. És ez addig folytatódott, amíg megharagudtam magamra, és befejeztem. Egyre hevesebben gyötört a vágy, hogy adjam át magam a dühömnek, és vessek véget annak, amit Exar Kun művel. A lehetőség ott lebegett előttem, és kegyetlenül meggyötört. Tudatában voltam annak, hogy módomban áll úgy használni a haragomat, akár a fénykardot. Hogy cafatokká téphetem a hamis szellemeket, az álnok fantomokat. Lekaszabolhatom Exar Kun seregét, aztán annak vezérét. Egy pillanatig sem állhatna ellen a haragomnak. Foszlányokra kaszabolhatnám őt úgy, ahogyan a robbanótölteteknek kellett volna a Szentélyét.

Aztán pedig kereshetnék másik célpontokat, akik rászolgáltak a pusztulásra... diadalittasan felemeltem a jobb kezemet, és lassan ökölbe szorítottam.

Ekkor végigsöpört rajtam a fájdalom, és elhozta nekem a felismerést. Ismét lesújtottam a kövezetre, felordítottam kínomban, majd ki szemem sarkából a Sithre pillantottam, és a fogaimat csikorgatva odaszóltam neki:

- Nem! Nem fogod felhasználni a haragomat!

A Sötét Nagyúr közelebb lépett hozzám, amitől valósággal fölém tornyosult, és higgadtan felelt:

- A harag a legédesebb nektár. De néha persze a kétségbeesés is megteszi...

Újabb fantom jelent meg előttem, amelyet valósabbnak láttam, érzékeltem, hallottam és szagoltam, mint saját magamat. A szőke, szürke szemű kisfiú legfeljebb néhány hónappal lehetett idősebb Jacen Solónál. Ijedten meredt rám, az alsó ajka folyamatosan remegett, a szeme sarkában könnyek csillogtak. Felém nyújtotta a jobbját, és apró, kövérkés ujjaival megfogta törött kezemet.

- Ki bántott, apa? - dadogta az arcomat fürkészve. - Majd én meggyógyítalak. Meg tudom tenni. Engedd, hogy segítsek... kérlek... - A hangja panaszos jajongássá alakult, ami egyre halkult, mialatt a teste egyre áttetszőbbé vált. Az érintése, az a pehelykönnyű, szelíd és megnyugtató érintése mind jobban gyengült, míg végül átadta helyét a fájdalomnak. - Miért nem hagyod, hogy segítsek?

A torkom úgy összeszorult, hogy alig kaptam levegőt. A fiú halványuló képmásán keresztül megláttam Miraxot, aki időközben teljesen megváltozott. Immáron nem gyűlölködve nézett rám. Egyszerű, fehér ruhát viselt. Szeretettel és lágyan simogatta duzzadó hasát, az arcvonásain a tiszta, zavartalan öröm kifejezése honolt. Pillanatokkal később a fiú ismét megjelent, közvetlenül a feleségem mellett. Idősebbnek tűnt, mint az imént, és óvatosan rátette a tenyerét Mirax gömbölyű hasára.

És ekkor a két jelenés milliónyi, borotvaéles szilánkra robbant, amelyek java része eltalált engem, és mélyen belehasított a testembe.

- Pontosan úgy, ahogyan gondoltam... - mondta ekkor emelt hangon az apám. - Nincs miért csodálkozni azon, hogy a kettőtök házasságából származó gyermek ugyanolyan kiábrándító, mint te magad!

Ez az egyszerű megjegyzés úgy robbant bennem, akár egy bomba. Mindig is reméltem, hogy sikerül kivívnom az apám elismerését, hogy szeretni fog azért, aki és ami vagyok. Sosem fukarkodott a dicséretekkel, de a halála után legfeljebb találgathattam, hogy mit szólna ehhez vagy ahhoz a cselekedetemhez. Még amikor úgy döntöttem, hogy Jedi leszek, részben azt is azért tettem, hogy megfeleljek az elvárásainak.

És mégis azt hallottam vissza tőle, hogy kudarcot vallottam. Hogy az életem egésze, a gyermekeim életének egésze, valamint az ő gyermekeik életének egésze, mindez mit sem ér az ő szemében. Az életem egyik legfontosabb viszonyítási pontja széthullott, bizonytalanná vált, aminek nyomán a tájékozódás reménye nélkül, céltalanul sodródtam, és esélyem sem volt, hogy valaha összeszedem magam.

Eltévedtem.

Minden reményem elszállt.

Végképp kudarcot vallottam.

Nem tudtam többet elviselni.

- Ez minden, amire képes vagy?

A belső udvar csendjébe hasító hang olyan éles volt, hogy talán a páncélüveget is elvágta volna, és szempillantás alatt visszarántott az életbe, noha tudtam, hogy a kiáltás nem nekem szól. Felnéztem, és Mara Jade-et láttam, aki nyugodtan, magabiztosan sétált felém.

- Zokogó gyermekek és sírjukból kirángatott holtak zümmögnek hazugságokat? - kérdezte Exar Kuntól. - Azok a Sötét Nagyurak, akiket én ismertem, szégyelltek volna efféle trükkökhöz folyamodni!

- Micsoda?— bömbölte Exar Kun, mintha a puszta hangerővel a kövezethez vághatta volna a jövevényt. - Ki merészel...

- Pontosabban, ki hajlandó - szólt közbe Mara, és rám mutatva folytatta: - Hornt a Birodalom legjobbjai dolgozták meg, de nem tudták megtörni. Isard digitalizált és analizált volna téged, aztán habozás nélkül elhajított volna, pedig ő nem is érzékelte az Erőt. Darth Vader szórakoztató csodabogárnak tartott volna, míg a Császár... hát... - Mara elhallgatott, a szeme furcsán villant egyet, aztán hozzáfűzte: - A Császárnak sikerült megsemmisíteni a Jediket, így aztán a kudarc megtestesítőjének tartott volna téged!

- Lehet, de a te dicső Császárod halott! - vágott vissza Exar Kun.

Végre visszatért a hangom, és közbeszóltam:

- Hát akkor kettőtöknek van legalább egy közös vonása! - Talpra vergődtem, és bizonytalanul imbolyogva egyensúlyoztam az ép lábamon. - Pontosabban kettő: hozzád hasonlóan ő sem ismerte fel a pillanatot, amikor vesztett. Itt a vége, Exar Kun!

Az árnyalak ismét rám nézett, és megéreztem, hogy a tudata belemélyed az elmémbe. Villámgyorsan visszahúzódott, mintha megszúrta volna a gondolat, amelyet ott őriztem. A kísértet felkacagott, és megkérdezte:

- Csapda? Te és a társaid csapdát állítottatok nekem? - Hirtelen megkétszerezte a képmása méreteit, és végtelenül kegyetlenül lemosolygott rám. - Tényleg azt hiszed, hogy a szánalmas terveitek beválhatnak velem szemben? Tényleg azt képzelted, hogy ha idejössz, legyőzhetsz engem? Soha! - Elnézett a Jedi Akadémiának otthont adó Szentély irányába, majd ismét lepillantott, és tovább beszélt: - Lehet, hogy ez egy bátor próbálkozás a részedről, de a barátaid súlyos hibát követtek el. Skywalker védelme csak annyira erős, mint a leggyengébb őrzője. És a társaid ismét védtelenül hagyták a mestereteket!

Mara felém fordult, és riadtan megkérdezte:

- Miről beszél?

- Luke súlyos állapotba került - válaszoltam, és összerándultam, mert késéles fájdalom hasított a gyomromba. - Streen vigyáz rá.

- Igen, Streen. Az én Streenem - jelentette ki ismét felnevetve Exar Kun, azzal az árnyalak zsugorodni kezdett, és a szobortalapzat felé siklott. - Végzek Skywalkerrel, aztán visszajövök értetek! Reszkessetek a félelemtől! Boruljatok térdre, és hagyjatok fel minden reménnyel!

A szellem eltűnt a szemem élői, és hirtelen nem érzékeltem Kun jelenlétét. Megpróbáltam felegyenesedni, majd tettem egy lépést, de nyomban megtántorodtam, és térdre roskadtam. Azt hiszem, néhány pillanatra elveszítettem az eszméletemet, aztán arra tértem magamhoz, hogy a kövezeten fekszem, Mara mellettem térdel, és részben aggodalmasan, részben határozottan rám szól:

- Gyerünk, Horn, ébresztő! Szedd össze magad! Mi van Streennel?

- Ő a csali - magyaráztam bágyadtan mosolyogva. - Kun csapda felé tart. Egy jó nagy csapda felé.

- Van rá esély, hogy kitör belőle? - érdeklődött Mara a szavait gondosan megválogatva.

- Elméletileg nincs. Most tényleg vége - feleltem, majd köhögtem egy sort, amitől szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban. - Azt hiszem, neked kell kisegítened innen. Egyedül sosem boldogulnék.

- Ezt elintézhetjük - válaszolta Mara, azzal talpra húzott, bebújtatta vállát a karom alá, és miután kissé rádőltem, csendesen megjegyezte: - Mindig örömmel segítek egy barátnak...

A nap már készült lenyugodni, mire elvergődtünk a gépemig, illetve a közvetlen közelében állomásozó másik Headhunterig, amellyel Mara tért vissza a Yavin-4-re. Mara kivonszolt engem a partra, majd óvatosan leeresztett a földre, miközben egyetlen szóval sem panaszkodott amiatt, hogy nehéz vagyok. Elszaladt a hajójához, magához vett egy elsősegélykészletet, és visszarohant hozzám.

- Sajnálom, hogy alaposan megrángattalak - mentegetőzött, mialatt nekilátott, hogy amennyire lehet, ellássa a sérüléseimet.

- Semmi gond. Már azt sem tudom, hol fáj - feleltem nagyvonalúan legyintve. - Amúgy meg, egy Jedi nem ismeri a fájdalmat.

- Ezt próbáld kicsit nagyobb meggyőződéssel mondani - javasolta a fejét ingatva Mara. - A helyzet az, hogy a kezedben elmozdultak a törött csontvégek. Vissza kéne tennem őket... hacsak nem akarod te magad csinálni.

- Hogy én magam... - hüledeztem szerintem csak egy őrült állna neki összeilleszteni a saját csontjait.

- Mások szerint meg az az őrült, aki egymaga száll szembe egy Sötét Nagyúrral - dünnyögte Mara.

- Óh, az tényleg nem normális... - válaszoltam, azzal felé nyújtottam a sérült kezemet. - Tedd, amit tenned kell. Amúgy én is azt tettem odaát, a szigeten.

Mara leguggolt mellém, és egyik kezével megmarkolta a csuklómat, a másikkal a könyökömet.

- Kun szépen elbánt veled - jegyezte meg elkomorodva. - Keveset láttam, de az sem volt kellemes.

Az elmémben megjelent a kisfiú képe.

- Nem bánnám, ha sosem kéne még egyszer átélnem - feleltem, majd a tekintetemet Mara szemébe fúrva hozzátettem: - Köszönöm, hogy közbeavatkoztál. Ha nem bukkansz fel abban a percben...

- Egyszerűen csak eltörted volna a másik kezedet is - közölte a vállát vonogatva Mara, majd megidézte az Erőt, meghúzta és megcsavarta a csuklómat, és ezzel visszarakta a törött csontot a helyére, még mielőtt rádöbbentem volna, hogy mit művel. - Ezzel megvagyunk.

Elnyúltam a talajon, és szilárdan megfogadtam magamban, hogy csak azért sem kezdek üvölteni.

- A Sithek vérére... - szitkozódtam a fogaimat csikorgatva. - Soha többé nem megyek orvoshoz!

- Nagyon szívesen, Horn - jelentette ki Mara, azzal visszasimította vörösarany hajának egyik tincsét a füle mögé, és új témába kezdett: - Szóval, azért jöttem vissza, mert találtam némi anyagot Miraxról. Egy adatkártyára mentettem mindent, majd elolvasod, mialatt lábadozol. Amúgy meg, amikor beléptem a légkörbe, megéreztem, hogy te és Kun összeakaszkodtatok. Az Erő valósággal forrt.

- Egyébként is visszajöttél volna?

- Tartoztam neked - felelte kurtán Mara. - Most egyenlően állunk.

Hátrahajtottam a fejemet, leengedtem a földre, és halk, csikorgó nevetést hallattam.

- Hát, ha így fizeted meg az adósságaidat - dörmögtem aztán bármikor boldogan elkapkodom neked a gömbök lövedékeit.

- De ma már nem - válaszolta Mara, azzal lenyúlt, és megfogta a bal kezemet. - Hozzácsatolom a gépedet az enyémhez, és visszatérünk a Szentélyhez.

- Helyes... végre megtudjuk, milyen állapotban van Luke.

Mara mozdulatlanná dermedt egy pillanatra, majd bólintott és kijelentette:

- Luke jól van. És a többiek azt is tudják már, hogy sebesülten érkezel.

Az oldalamra fordultam, Mara támogatásával felálltam, és megkérdeztem:

- Sikerült nekik?

- Győztek. Exar Kun nincs többé - válaszolta Mara, és őszintén, derűsen mosolyogva hozzátette: - Úgy tűnik, a Jedi Akadémia megszabadult egy Sötét Nagyúrtól, továbbá kitermelt magából egy rakás Jedit.